2013. június 14., péntek

Bodogság - a hét gondolata


Olyan dolgok történtek körülöttem néhány héten belül, ami többször is megállásra és gondolkodásra kényszerített "boldogságügyileg". Emberek távoztak  el mellőlem, akik mind másképpen voltak boldogok vagy boldogtalanok. Illetve csak ők tudnának nyilatkozni, hogy milyen mértékben, vagy egyáltalán... de ezt már nem kérdezhetem meg tőlük, sajnos. Ez is furcsa, hogy tényleg véget érhet, egyik pillanatról a másikra,  tehát ma kell boldognak lenned, nem holnap, vagy majd jövőre... MOST, MA és MINDEN NAP!
Az egyik gyerekem az örök elégedetlen kérdezte a múltkor: Anya, nekem mikor kezdődnek a boldog, szép napok? ( halál komolyan, 7 évesen szegezte nekem a kérdést....)  Közöltem vele, hogy most vannak a boldog szép napok, csak ő nem veszi észre. A másik gyerekem viszont egy született Buddha, általános derűvel éli az életét... Szóval eredendően nem vagyunk egyformák, de hiszem, hogy sokat formálnak rajtunk a gondolataink, és az hogy mit vagyunk hajlandóak problémának tekinteni is mit nem. Ezt megtanítani a nagyobbik fiamnak szép feladat, remélem sikerülni fog!

Visszatérve az elvesztett emberekre az életemből:

Az egyik, azt hiszem eredendően boldog volt, legalábbis én nemigen hallottam tőle, hogy elégedetlen volt bármivel, legfeljebb féltette a körülötte lévőket, de ő maga általában elégedett volt a sorsával., Ebben nagy szerepet játszott a hite, és hogy nem veszítette el a a humorát, idős korára sem. Köszönök mindent amit valaha is adott nekem. 

A másik valamilyen rejtélyes oknál fogva, régóta mindenben a rosszat látta, már akkor is amikor még semmi oka nem volt rá. Amikor pedig tényleg volt ok aggódni, akkor ezt tetézte a a pesszimizmusát, és a minden rossza kihegyezett idegvégződései szinte csak a rossz dolgokat közvetítették felé, mintha a pozitív dolgok vele sosem történnének. Tetézte ezt egy szenvedély ami rombolta egészségét, és a közvetlen családtagokkal való viszonyát.
Az is igaz, hogy a végén már mi sem segítettünk neki, és ezért lelkiismeret furdalásom van. De hogyan lehet segíteni valakin, aki 20-25 éve piszkál, érezteti veled , hogy nem vagy elég jó, nem fogadja el a döntéseidet, és folyton az sugallja, hogy az élet egy nagy kupac szar, minden rossz benne, és egyébként is vigyázz mert folyton veszély fenyeget? Neked meg egyszer csak kinyílik a szemed, és szar helyett általában kék eget és zöld füvet látsz, az embereket nem potenciális sorozatgyilkosként kezeled hanem átlagos honpolgárokként, akiknek kisebb gondja is nagyobb annál , hogy téged bántsanak?

Nehéz visszalépni egy kapcsolatban, mikor már kialakult a játszma, hogy ő ezt mondja, te azt válaszolod, már egymás látványától magasban a vérnyomásod, egy idő után már inkább kerülöd a kommunikációt és vele együtt a konfliktust... Sajnos így ért véget ez a kapcsolat elvarratlan szálakkal, búcsú nélkül, rossz szájízzel, és lelkiismeret furdalással. Nehéz lesz megemészteni, Mert tudom , hogy soha nem akart rosszat, csak féltett. És én sem akartam soha rosszat, csak azt hogy elfogadjon és a saját utamat járhassam.

Mert ez nekem a boldogság, ha önmagam lehetek, természetesen nem korlátok nélkül, hanem úgy, hogy senki érdekét  ne sértsem, de azért ne hazudjak magamnak.  Szeretem a hétköznapokat, élvezem a reggeli kávét, a gyerekeim mosolyát, a buszon ülve örülök , hogy kinézhetek az ablakon és láthatom a zsendülő füvet, jólesik este fáradtan elnyújtózni az ágyban és semmire sem gondolni. Valóban ezek az apró dolgok teszik az embert boldoggá. Persze jó lenne, ha hátulról alattomosan, hajnali órákon nem törnének rá az emberre sokkal ijesztőbb gondolatok, de ezeket tudatosan igyekszem kiiktatni, és elhessegetni. Mert persze lehetne sokkal jobb, de abból kell kihozni mindig a legjobbat ami éppen van, te tedd meg a maximumot amit tehetsz aztán a többit bízd a sorsra, ha beleszakadsz attól nem lesz jobb!  Sőt...


„Tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a miénk.”            (Simone Weil)